Dakota&Vincent&Sun ~ Black Velvet

Nincs is szebb, mikor délután kettőkor arra kelsz, hogy este mehetsz melózni, ráadásul... zárt körű buliba. Hurrá, mindig is részese akartam lenni valami ilyesminek. Ja, csak épp nem úgy, hogy közben a poharakat pakolgatom, miközben gallyrészegek fogdossák a seggem. Nem, ez nincs benne a munkaleírásban ugyan, de attól még így van, bár hol nincs. Nem hinném, hogy pont Hawaii lenne az egyetlen ilyen hely.
Na de fő az optimizmus alapon, csak kikecmergek az ágyamból, és lefőzök egy adag kávét, mert képes vagyok ilyesmivel roncsolni magam, ha ezt apám látná... heh, nevetnem kell, komolyan. Oké, aláírom, hogy 22 éves létemre, nagyon nincs 22 éves felfogásom, mivel csak most élek. Eddig müzlireklámokban, meg mindenféle más reklámban kellett elhitetnem mindenkivel, hogy ez mennyire jó. Apu a egy aprócska reklámügynökség feje, amire nem panaszkodik, mert amilyen kicsi, annyira jól keres. És hát összedőlne a világ, ha a kicsi lánya nem pózolhat képernyőn ugyebár. Nekem egyáltalán nem volt kedvem hozzá, sőt úgy ahogy volt utáltam, mintha így akart volna apu "áruba" bocsájtani, könyörgöm, akkor legalább egy vörös lámpás házba dobjon be, ha ilyen szándékok vezérlik. Jó, most már látom, hogy túlzás, de akkor szentül meg voltam győződve arról, hogy ez így van.
A konyhapultnak dőlve várom, hogy kifőljön a kávém. A lakótársam vélhetőleg nincs itthon, mert furán csend van, tehát ez ki is élvezem, mert ez nálunk ritkaság.
Igyekszem jó dolgokra gondolni, mert tudom, hogy most elég világfájdalmas képet vágok, de hát ki akar menni melózni, mikor tudja, hogy amikor ő a sok részeggel próbál valami beszélgetés félét imitálni, a parton talán az eddigi legnagyobb buli van? És ezt kihagyom... egy bulit se hagytam még ki.
Miután koffein kerül a szervezetembe, az idő csak úgy telik. Észre se veszem, de már indulnom kell, mert a főnök nem tolerálja a késést. Bár.. a héten csak két munkatársam rúgta ki, ami haladás, de abba inkább nem akarok belegondolni, honnan talált a helyükre újakat ilyen gyorsan. Igen, vannak dolgok, amikről én jobb, ha nem tudok.
- Jé, felkelt a nap - fogad is egy kedves bók, mikor belépek a bár ajtaján, amit én csak amolyan "neked már úgyis mindegy, szóval elnézem" mosollyal nyugtázok.
- Épp, hogy most nyugszik - bár lehet újdonságot mondok neki, na mindegy. A törzsvendégek sokszor heccelnek ezzel, eleinte még fel is húzott a dolog, de mára már szimplán ignorálom, aztán csókolom.
Gyorsan lecuccolok, és válom Rogert, hogy elmondja, mi is lesz a dolgom. A kérdéses személy hamar meg is érkezik, és hadarni kezd. Míg szerencse, hogy figyelek, így legalább értem is.
- Oké, de... hogy is hívják a bandát? - teszek fel egy kulcsfontosságú kérdést, mert ez eddig nem került szóba. A főnököm meg tanácstalanul tekint rám.
- Gőzöm sincs, de nem is ez a lényeg. Csak légy egy tünemény, és nem lesz gáz - na kösz, mintha ezt mondani kéne. Oké, bevallom nem mindig vagyok az, de na, nem kell erről mindenkinek tudni.

Én mondom, nincs is rosszabb annál, ha nem a saját ágyadban ébredsz. Egyrészt, mert nem olyan kényelmes, másrészt pedig... Kinek lenne kellemes, ha reggel az első, amit meglát, a fotósa ocsmány pofája? Szerintem senkinek, így a reakcióm érhető. Amúgy is... Nem hiába kaptam azt a becenevet pár modelltől, hogy vad angyal. Néha kissé lobbanékony tudok lenni, főleg ilyen visszataszító emberekkel, mint a mellettem lévő, perpillanat a fájdalomtól jajgató férfi. Úgy kell neki. Miért pont ő volt az, aki este felvitt magához? Normálisabb ember nem volt a közelben, vagy csak szimplán én akadtam rá, a túl sok ital miatt? Valahogy az utóbbi felvetés sokkal biztosabb, de belegondolni is undorító, így csak dühösen morogva pattanok ki az ágyból, és kapom magamra a ruháimat. Ám mielőtt még végleg eltűnnék a lakásból, a konyhába trappolva keresek egy kis jeget sajgó testrészére, aminek nevét nem nagyon akarom kinyögni. Még szerencse, hogy a nadrág takarja, mert semmi kedvem nem lenne a pucérságában "gyönyörködni". Jobban mondva, sokkolódni. Kinek mi...
- Máskor ilyet ne! - figyelmeztetem még hátrafordulva, az ajtóból, fenyegetően nézve rá, szegény pasas pedig alig mer kinyögni bármit is. Tudja, hogy könnyedén kirúgathatnám, így nem is nagyon akar velem kekeckedni. Nem is tehetné meg...
Felsóhajtva intek búcsút neki, egy álmosoly kíséretében, majd sietősen megyek végig a folyosókon. Fáradt vagyok, unatkozom, és semmi kedvem nincs egyedül ténferegni a mai napon. De ha jól sejtem, nem is kell, hiszen ha minden igaz, egész jó társaságom lesz majd a délután folyamán, és ha szerencsém van, lesz valami pletyi is, valahol. Ha pedig nem, könnyen csinálok egyet, hiszen csak egy kattintásba, és megjegyzésbe kerül. És mindezt kinek köszönhetem? Imádni való bátyámnak... Ugye milyen jó, ha az ember egy híresebb családban nő fel? Nem nagyon kell nélkülöznie, emellett pedig... Gyakran körülötte forog a világ. Mi másra vágyhatna még az ember? A válasz; semmire. Hiszen mindene megvan...
Fogalmam sincs, mennyi az idő, mire hazaesek, de lakótársam már nincs otthon. Szóval dolgozik... Remek. Így megannyi lehetőségem van rosszalkodni, de kivételesen most nem a rombolás mellett döntök. Azt máskor is tudom kivitelezni... Például egy olyan napon, amikor több kedvem van hozzá, mivel ma nem igen akarok semmit sem elrontani, ami másnak egy kicsit meglepő lehet, de szerencsére nekem nem az. Fáradt vagyok most ahhoz, így inkább amellett döntök, hogy leugrok arra a helyre, ahol Sun dolgozik. Bár előtte talán meg kéne csörgetni a főnökömet, hogy ma ne várjanak, mert az biztos, hogy nem fogom betolni a pofámat a fotózásra. Hogy miért? Egyszerű. Semmi kedvem látni a fotós arcát, ebből pedig könnyen leszűrhető, hogy addig nem megyek be, amíg le nem váltják. Gonosz vagyok? Lehet, de nem fogok egy olyan ember arcába mosolyogni - még ha csak kamerán keresztül is -, aki már látott teljesen pucéran. Vagy fél pucéran. Édes mindegy.
Végül mégsem veszem a fáradtságot, hogy szóljak a drága főnöknek, csak nyugodtan táncikálok el a klubba, vagy anyám tudja, hova. Nem sokat járok el ilyen helyekre, lássuk be, szóval az ilyen fogalmakkal kissé bajban vagyok, de nem gáz. Túlélem... Kíváncsian járom körbe a helyet, ismerős arcok után kutatva. Találok is párat. Sun, Vincent... Vagyis... Tessék? Utóbbi mit keres itt?! Nem Koreában kéne éldegélnie, és ott cuki fiúskodnia, és mutogatnia magát?
Cseppet sem nyugodtan sóhajtok fel, majd nehezen elfordítva a fejem Vincent alakjától indulok meg Sun felé. Nem akarom elrontani azzal az estémet, hogy a bátyámon gondolkodok. Mulatni akarok, na, mint egy normális tizenéves! És nagyon remélem, hogy ez sikerülni is fog...
- Megtaláltalak! - elégedett vigyorral állok meg a lakótársam mellett, szándékosan hátat fordítva Vincentnek. Ha ide is nézne, csak a hátamat lássa... Különben a cuki kis pofija bánja.