timing is everything - avagy ha cella && raina beszabadul egy plázába

i'm the first to fall, the last to know♥

- Ajh hugi, most már igazán elég lesz a finom illatokból! Én is szeretem a parfümöket, de már meghalok egy cuki új, nyári ruháért és blézerért, úgyhogy menjüüüüünk tovább! – nyafogok Cellának, majd megragadom a karját és elkezdem kifelé ráncigálni az üzletből. Nem olyan egyszerű, mert hugi, annak ellenére, hogy két évvel fiatalabb nálam és elég gyámoltalannak tűnik, valójában egész erős. Hozzám képest legalábbis. Én csak egy törékeny, bájos nő vagyok, aki védelemre szorul. Legalábbis én mindig ezt gondoltam magamról.

Ha végre sikerül Cellát elrángatni a parfümériából, akkor rögtön a kis pláza másik végébe kezdem húzni, amerre főként a Dolce Gabbana, Forever21 és egyéb jó boltok is találhatóak. Annak ellenére, hogy elvagyunk kényeztetve, nem csak high-end cuccokat szoktunk vásárolni, hanem inkább olyat, ami tetszik. Persze soha nem előny, ha márkás, amit megkaparintunk, de a Forever21 például egyike a kedvenc boltjaimnak, és bár a minőség annyira nem kielégítő, rengeteg olyan cucc található ott, ami fájdítja az ember szívét. Na, nem mintha nekünk valaha is lett volna ilyen gondunk… Inkább mindig ott akadunk el, hogy mit ne vegyünk meg. Azért szórni sem szabad a pénzt… khm. Inkább nem szóltam semmit.
<
- Először bemegyünk a Forever21-ba, jó? Úgyis venned kéne egy új szoknyát, mert már vagy két hete nem vettél semmi új alsót. Én egy ombre-s farmert szeretnék, de ha látok valami csini szoknyát, lehet azt is veszek – tűnődtem, miközben belekaroltam húgomba és továbbhaladtunk az üzlet felé. Már távolról lehetett látni a hatalmas FOREVER21 feliratot, és maga a bolt is piszkosul jól nézett ki. Annyira kár, hogy a Honolulu-i pláza ilyen kicsi, és hogy itt nincs Bershka… Az mondjuk az USA-ban sincs, de amikor voltunk Törökországban tavaly, akkor annyira megtetszettek az ottani ruhák, hogy azóta is csalódott vagyok, amiért nagyrészt Európában van csak. Felsóhajtok, de aztán rögtön mosolyt villantok, mert éppen átlépjük a bolt küszöbét.

- Úúúúúúúúúúristen, érkeztek új áruk! – Csillognak a szemeim, és rögtön a farmernadrágokhoz rohanok, otthagyva Cellát, remélve, hogy úgyis követ majd. Rögtön megakad a szemem egy virágos, rövid farmernadrágon, és rögtön keresek is egy S-eset, hogy majd később felpróbálhassam. A következő, ami felhívja a figyelmemet, az egy szivárványszínű, magasderekú és tépett farmernaci, abból is kiválasztom a megfelelő méretet próbálásra. Még vagy több tíz farmeron akad meg a szemem, de csak négyet gyűjtök össze, aztán megkeresem Cellát.

- Na, találtál már valamit, ami felkeltette a fantáziádat? – Felemelem a szerzeményeimet, és vidáman odanyújtom hozzá. – Nézd, miket találtam! Daebak, nem? – Annyira jó, hogy hugival van egy közös nyelvünk, amit mások nem mindig értenek meg. Mert persze, vannak itt más koreai turisták is rajtunk kívül, de mégis csak az angol anyanyelvűek vannak többségben, és, szerény véleményem szerint, az angol már annyira elcsépelt. Oké, hogy világnyelv, de lassan már mindenki angolul beszél, aki nem, az is belecsempészik néhány angol szót a mondataiba. Mondhatnátok, hogy „de hát mi is angolul beszélünk”, persze, mert minket amerikai szülők fogadtak örökbe, hogy beszélnénk már más nyelvet? Az egy dolog, hogy hugival külön elkezdtünk koreaiul tanulni, hiszen, mégis csak Koreából származunk, de az elsődleges nyelvünk az angol. Koreáról jut eszembe, hogy mennyire szívesen visszamennék… Amint Cella befejte a középsulit, kiutaztunk Dél-Koreába, hogy egy kicsit jobban megismerjük a szülőhazánkat és hogy jobban megtanuljuk a nyelvet. Elvégre úgy mégis csak könnyebb nyelvet tanulni, ha mindenki azt beszéli körülötted.

Igazából, nem is tudom, minek jöttünk vissza. Nem akartunk Koreában tanulni, de halaszthattunk volna még pár évet. Hülyén fog hangzani, de van annyi pénzünk és befektetésünk, hogy életünk végéig jól meg tudjunk élni. De azért… bennünk van, hogy önállóan is meg tudjuk keresni a kenyerünket. Baromi jó állandóan apucit nyúzni, hogy utaljon a bankkártyánkra, de azért mégis jobb érzés, ha magadnak keresed meg azt a pénzt. És akkor még könyörögni meg bociszemeket mereszteni se kell. Ráadásul, ha az ember szeret valamit csinálni, miért ne keressen pénzt belőle?

Én személy szerint imádok sütni, és az ismerőseim, barátaim is szeretik a sütijeimet, tortáimat, úgyhogy valószínűleg cukrász leszek. Még nem tudom, hogy bírom ki, ahogy a csodálatos és finom sütijeimet majd mások eszik meg, de ez legyen a legnagyobb gondom. Hugicám még nem tudja pontosan, hogy divattervező vagy táncos legyen-e, de legalább már van valami kiindulópontja. Bárhogy is dönt majd, én támogatni fogom őt, ez biztos. Mind a kettő szakmában tökéletesen teljesítene, ebben száz százalékig biztos vagyok.

tag: hugicaaa words: 700 notes: szeretleeek outfit: ezt viseli a drága

these wishes washed ashore

these goods aren't good no more

- Jó, jó…csak még ezt!- gyorsan visszaszaladtam még megszagolni egy D&G parfümöt. Belespriccoltam a levegőbe, vártam két másodpercet, majd beleszagoltam az illatfelhőbe. Hmm…ezt meg kell vennem. Lekaptam egy dobozt a polcról, és gyorsan Raina után siettem. Megálltam a kasszánál, előhúztam a négy kártyám közül az egyiket, és boldogan odaadtam. Sosem kellett a pénz miatt aggódnunk. Egy éves voltam, mikor Amerikába vittek a szüleink, akkor fogadtak örökbe, és azóta kishercegnőként tengetjük napjainkat. Bár…az utóbbi időben mintha kicsit visszaéltünk volna apánk vajszívével…de talán azét küldött minket Hawaiira. Már nem azért, de ki az aki Hawaiira küldi a gyerekeit büntetésből?

Raina mindig is jobban odavolt a ruhákért, mint én. Én inkább ékszermániás vagyok, meg parfümőrült. Meg persze cipő és táska. A ruháimat szinte mindet Raina vette vagy választotta, de az ő cipői meg táskái az én ízlésemnek köszönhetőek. Mosolyogva és fej rázva hallgattam ahogy áradozik, miközben kénytelen voltam utána caplatni. Nem mintha bánnám. Imádok vele lenni. Ez a mi kis szövetségünk, amit senki nem téphet fel, és amit csak egymásnak építettünk fel. Nagyon ragaszkodom hozzá, és tudom, hogy ő is hasonlóképpen érez. Úgyhogy elviselek bármit, ami őt boldoggá teszi, még ha ehhez be kell is mennünk a Forever21-be amit én kifejezetten utálok. Eddig két üzletükben voltam, és mindkettőben büdös volt. Mondjuk, elég kifinomult szaglásom van, és a két napos kenyér nekem már büdös, de ettől eltekintve nem volt valami jó illat, ám most kellemesen csalódok.

- Oké hugi, én akkor most magadra hagylak, a cipőknél leszek ha kellek. - vigyorogok, és szép lassan…mit szép lassan, szinte rohanva közelítem meg a menedéket adó cipőket. Jéé, tényleg vannak új áruk. Gyorsan leveszek a polcról egy szandált, és leülve a puha székre felpróbálom. Már a polcon is szinte kiabált róla, hogy kényelmes, és nem csalódok. Olyan benne a járás, mintha szárnyalnék. Meg kell vennem. Igaza van Rainának, már két hete nem vettem semmi újat. Épp visszateszem a cipőt a dobozba, mikor elém toppan. Mosolyogva mutatom fel neki a időt, majd szemügyre veszem a ruhákat. Kicsit azért értek hozzá, csak nem viselni. Inkább tervezni.

- Te figyelj csak. Ez itt szakadt.- nyomom az orra alá a virágos szoknyát, rövidnadrágot, és kiveszem a kezéből. - Ez kilőve, viszont nézd azt. - Fordítom meg, és a válla felett a bolt másik végébe mutatok. Egy sokkal csinibb nadrág, ugyan nem virágos, de biztos vagyok benne hogy tökéletes lenne az én nővérkémen. Ha elszalad, akkor követem, és mosolyogva figyelem. Olyan kis cuki mikor így be van zsongva. Meg kell zabálni. Néha úgy érzem, én vagyok a nővér, és ő a húg. De nem baj… megszoktam már.

Olyan jó, hogy van egy közös nyelvünk Unnieval, amit csak mi használunk, amit senki más nem ért, aki még itt lakik. Mikor tizennyolc lettem két évre kimentünk Koreába… haza. Elvégre ott születtünk, tudnunk kellett milyen is az a kultúra, milyenek az emberek. Szívesen maradtam volna. Annyira szerettem kint lenni. Persze voltunk kint az óta néhány hetet, de az nem ugyanaz. Mikor ott élsz, a mindennapjaid egybeolvadnak az övéikkel. Mikor befogadnak, mert te is úgy nézel ki mint ők. Sokat gondolkodtam rajta, hogy ha elvégzem, az egyetemet talán kimegyek. Elvégre ott is szükség van divattervezőkre…vagy táncosokra.

Na igen. Ez meg a másik probléma. Hogy mi is legyek. Mindkét pálya vonz, de sajnos eléggé összeegyeztethetetlen a kettő, így döntenem kell. Azt persze nem tudom, mit is kéne csinálnom, ami rossz mert mindjárt vége az egyetemnek, amin mellesleg politológiát tanulok, és amihez persze semmi közöm. De ez még a jövő zenéje.

Megcsörren a telefonom, úgyhogy, mint mindig félig belemerülök a táskámba, és megpróbálom kihalászni a legaljáról. Mikor sikerül,és meglátom ki hív, egy pillanat alatt felderül az arcom, megragadom Raina karját, és bevonszolom a próbafülkébe.

- Sziia apu, kihangosítottalak, mindketten itt vagyunk. Hogy vagytok? - Lehuppanok a székre, és úgy mosolygok fel Rainára. Csak pár percet beszélünk apuval, tényleg nem sokat, elég elfoglalt sajnos, csak percei vannak ránk mindig, de megszoktuk már… ilyenek a gazdagok.

TAG: Raina *--* | WORDS: kb 650 | OUTFIT: ez itt | CREDIT: WALKER <3

i'm the first to fall, the last to know♥

- Au, tényleg… na mindegy, majd utána keresek belőle egy másikat – jelentem ki magabiztosan, aztán arra felé fordulok, amerre mutat. Felcsillannak a szemeim, és odarohanok, ahol az a gyönyörű, csini kis rövidnaci lóg, és rögtön ki is keresem a megfelelő méretet. Maga az alsó vajszínű, és csipkés, egyike a manapság nagyon divatos dolgoknak. Eszembe jut, hogy kevés ehhez illő ingem van, úgyhogy gyorsan megfordulok, és a felsők felé indulok, hogy keressek magamnak egy gallérosat. Találok is egy lazacszínű, fekete galléros, ujjatlan inget, ami rögtön megtetszik, úgyhogy ezzel is bővítem a kívánságlistámat. Immár négy ruhával a karomon ragadom meg húgomat újra, hogy visszahurcoljam a cipők felé.

- Ez a te területed. Mit gondolsz, milyen cipő menne ehhez az összeállításhoz? – Felemelem a csipkés nadrágot és az inget, majd izgatottan várom válaszát. Amint megtalálja nekem a megfelelő lábbelit – mert tudom, hogy úgyis megtalálja –, rögtön mosolyt villantok rá, és nyomok egy puszit az arcára. Újra elválnak útjaink, én visszamegyek a ruharészlegre, ő meg nem tudom merre, talán a táskákhoz, vagy marad a cipőknél. Böngészni kezdek az egyberuhák között, találok egy-kettőt, ami tetszik, de végül csak egyet választok ki. A top-része fekete színű, a szoknyája pedig fehér, és ilyen indiánminták vannak rajta, szintén egy olyan darab, ami nagyon divatos idén nyáron. Ám ahogy jobban megnézem, rájövök, hogy magamat nem tudom elképzelni benne. Viszont…

- Myr-ah! Gyere ide egy pillanatra! – kiabálok át a fél bolton, mire páran rám néznek, de nem zavar túlságosan, mert mindig ezt szoktam csinálni. De legalább elérem a célomat, mert hugi idenéz, én meg intek neki, hogy jöjjön ide, ha megteszi, az első dolgom, hogy hozzámérem a ruhát, aztán elégedetten elmosolyodom. – Ah, hugi, csodásan festenél ebben a ruhában! Ezt is próbáld majd fel, jó? – Azzal a kezébe nyomom a ruhát, és már tűnnék is el, ha nem hallanám meg Cella ismerős csengőhangját, úgyhogy maradok, és figyelem, hogy ki hív. Úgy gondolom, hogy valamelyik szülőnk az, és az, hogy Cella elrángat egy öltözőfülkébe, igazolja a feltételezésemet. Hugi megnyom pár gombot, mire meghallom apu kissé rekedtes hangját, és elmosolyodom.

- Apuciiiiiiiii! Mi a helyzet odaát? – csiripelem vidáman, mire kapunk néhány mondatos helyzetjelentést, hogy a cég új produktuma remekelt az eladási listákon, és hogy nagyon jól megy az üzlet, nagyon hiányzik, meg satöbbi, satöbbi, aztán kijelenti, hogy csak ennyit szeretett volna tudni, mennie kell. Szomorúan elköszönünk, majd Cella elteszi a telefonját. Ráemelem a tekintetem és furán nézek rá. – Érdekes beszélgetés volt… Nem volt őszinte a hangja, amikor azt mondta, hogy hiányzunk neki. Valószínűleg tényleg elegük lett belőlünk, azért küldtek ide. Lehet, hogy ha hazamegyünk, akkor egy kicsit vissza kéne fognunk magunkat, nem gondolod? – Elhúzom a számat, majd vetkőzni kezdek, hogy felpróbálhassam a ruhákat, amiket behoztam. – Nem nagyon szeretném, ha elromlana velük a kapcsolatunk. Valahol tényleg meg lehet őket érteni, mert elkényeztetett picsák vagyunk, de mit vártak? Elvégre ők voltak azok, akik elkényeztettek. Jó, ennek mondjuk valószínűleg az is az oka, hogy örökbe lettünk fogadva, és valahogy el kellett fogadtatniuk magukat velünk. De legalább nem mostanság tudtuk meg, hogy nem ők a vérszerinti szüleink… erről jut eszembe, téged soha nem érdekeltek a biológiai szüleink? Azt tudom, hogy az anyánk meghalt, na de az apánk? Nem akarnám felkeresni, semmi ilyesmi, boldog vagyok anyuékkal, de azért, néha, fűt a kíváncsiság…

Az inget és csipkés nadrágot próbálom fel először, és hál’ isten mind a kettő megfelelő méretű, úgyhogy miután kikérem Cella véleményét, félre is rakom, hogy ezeket majd megveszem. Amíg a szivárványos nadrágot próbálom, húgom kezébe nyomom a rucit, amit kiválasztottam neki, hogy azt próbálja fel először. Igen, khm, elég erőszakos ruhavásárló vagyok, már ha létezik ilyen… A szivárványos nadrág egy kicsit nagy, de mivel ez a legkisebb méret belőle, most kivételesen nem érdekel, annyira tetszik. Biztosan nem fogom itt hagyni. A cipő tökéletesen passzol, most sem csalódom Cellában.

- Ah, ahogy gondoltam… csodásan áll rajtad! Azzal a szandállal meg még jobban néz ki – bökök a lába felé, aztán gyorsan felöltözöm, és összeszedem a ruhákat meg a magassarkút. Ügyesen kislisszolok az öltözőből, majd bedugom a fejem. – Jössz hugi, vagy maradsz még? – Ha jön, akkor együtt sétálunk a kasszához, hogy ha nem, akkor csak egyedül, és megveszem a kiválasztott dolgaimat. 155 dollárt hagyok ott, ami semmi ahhoz képest, amennyit általában elköltünk egy nap. Habár, még mindig hátravan néhány megálló, pl. a Lush, meg enni is kéne valamit…

- Hugi, először együnk, vagy menjünk a Lush-ba? – fordulok Cellához. Azt nem kérdezem meg tőle, hogy akar-e még nézelődni, ugyanis tudom, hogy utálja ezt a boltot. Hát igen, mindenben mi sem hasonlíthatunk. Valójában, elég különböző személyiségünk van. Én szinte állandóan buzgok, egyszerre hatféle dolgot csinálok, pörgök, mint a búgócsiga, míg dongsaeng, hogy ha például nagyon belemerül a munkájába, legyen az akár divattervezés vagy a táncolás, akkor nem nagyon lehet hozzászólni, mert annyira élvezi azt, amit csinál, hogy másra nem is figyel. De ő is állandóan vidám, csak ha komolyságról van szó, akkor inkább hozzá kell fordulni, mint hozzám. Ehh, pedig ugye elvileg én vagyok az idősebb…

tag: hugicaaa words: 814 notes: szeretleeek outfit: ezt viseli a drága