Dakota & Vincent - Tengerparti fotózás

Egy újabb reggel, újabb gondokkal...
Teljes kussban sétálok végig a parton, cipőmet a kezemben lóbálva. Még a fotós sipítozását is figyelmen kívül hagyom, miszerint ha ennyire figyelmetlen vagyok, még kárt teszek a ruhában, amivel megint hátráltatni fogom a fotózást. Megint? Én? Hátráltatni? Ez vicc, ugye? Nem én voltam az, aki nem volt megelégedve a többi ruhával, nem én voltam az, aki ágynak dőlt nemrég, ami miatt el kellett halasztani a tengerparti fotózást... Mondjuk mindegy, megszoktam már ezt az évek alatt, mert teljesen természetes, hogy az egyetlen bűnbak csak és kizárólag a modell lehet. Ki más...?
- Megyek már! - kiáltok végül hátra, majd megfordulva indulok vissza a helyszín felé, útközben pedig magamra kapom a lábbeliket is. Ki volt az az okos, aki kitalálta, hogy egy ilyen gyönyörű cipőben trappoljak át a tengerparton? Nem volt százas, az biztos. Vagy csak a sors szórakozik velem? Esetleg már a ruhák is megérzik, hogy az az idióta, szerencsétlen bátyám idegesítő auráját? Ahogy Vincent az eszembe jut, elkomorul az arcom, mire megint kapok egy morgást a fotóstól. Beintek neki. Nekem csak ne parancsolgasson senki! Főleg nem egy idegen... Majd mosolygok, ha akarok, ha pedig bőgni támadna kedvem... Nos, akkor természetesen bőgnék. Ilyen egyszerű. De nem fogok bőgni... Gyerekként sem sírtam sokat, nem most fogom elkezdeni, az biztos. Ahhoz nagy sokk kéne, hogy érjen...